Fóris-Ferenci Rita: Mondhatok-e valamit? – Pápai Barna rajzaival

Fóris-Ferenci Rita: Mondhatok-e valamit? – Pápai Barna rajzaival
23,00 RON

Készleten

Gyors áttekintés

Fóris-Ferenczi Rita legújabb kötete mesekönyv, amely megszólíthatja az óvodást, a kisiskolást, de a felnőttet is.
Míg a De Anyu! című családi kisregényében az anya szemszögéből láthatjuk az öttagú családot, hol pillanatfelvételeket a jelenből, hol pedig múltbeli emlékeket felelevenítve, a Mondhatok-e valamit? a gyermek nézőpontját, az elmondás, meghallgatás igényében a megértés vágyát tükrözi.
Az erdélyi város és falu a színtere a két nagy fejezetbe foglalt meséknek.
Az első fejezet címe: Nagytestvér bölcs intelmei. A legkisebb, beszélni még nem is tudó testvérkének mesél a kisfiú, aki immár nem a legkisebb, beavatja a család és az őket körülvevő világ titkaiba. Az intelem, a parainézis az irodalom réges-régi műfaja, legrégebbi ismert példájában az ókori mezopotámiai isten, Enlil intézte intelmeit fiához, a magyar irodalomban pedig Szent István kiránynak fiához, Imre herceghez intézett intelmei foglaltattak legkorábban írásba. Csakhogy minden korban más tudást kell átadni a következő generációnak, és manapság nagy szükség van a mindent látó és halló gyermek rácsodálkozására, a világot megérteni akaró kérdéseire.
A második fejezet címe: A titkokat csak neked mondom el, elsősorban a gyermek félelmeinek megfogalmazása, és ötleteket, útmutatást kapunk a kis történetekből, hogyan lehet ezekkel a félelmekkel szembeszállni, ezeket legyőzni, illetve együtt élni velük. A fejezetcím ihletője Ágai Ágnes írása, A titkokat az ujjaimnak mondom el, csakhogy az ujjainkkal megosztott titkok a magányt jelentik, míg a beszélni még nem tudó kistestvérrel megosztottak, titkok maradnak ugyan, de egy meghatározott személlyel osztjuk meg, s így nem vagyunk többé magunkra hagyatva.
Fóris-Ferenczi Rita humoros, kedves meséi tabutémákat érintenek, ugyanakkor felhívják a figyelmet a mesélés szükségességére, hogy mennyire fontos a családi történeteket megosztani gyermekeinkkel, emlékezni és emlékeztetni a szépre csakúgy, mint a fájdalmasra, a dédszülőkre és nagyszülőkre is, kislány-nagymama vagy anyu és apu gyerekkori csínytevéseire is, és a történetekkel egy olyan értékrendet közvetíteni, amibe kapaszkodni lehet. Honnan jöttünk, hová, kikhez tartozunk? Milyen családi történetekkel pakolhatjuk meg képzeletbeli tarisznyánkat, hogy erőt adjanak az életúthoz?
(Tekei Erika, szerkesztő)